Előítéletek

Nincs olyan ember, aki ne lenne előítéletekkel teli egy drogos (igaz csak voltam) iránt, ha csak ő maga is nem az. Félelmetesnek is tűnhetek egy-egy idegen szemében: kitágult pupillák, remegő kezek, csont és bőr testem. Ha eszem felpuffadok, ha nem akkor zörögnek a csontjaim. Nem vagyok anorexiás. Csupán a drog mellék hatása. A szemeim egyre szűkülnek össze, a kezem se remeg már annyira és hála Enikő főző tudományának, vagyis a pizza futárnak, mert valami tragikus a főzőtudománya, egyre nagyobb lesz a súlyom.

Nem hinném, hogy mindez nem igaz. Hogy nem ijednek meg az eladók, amikor az XXS-sesnél is kisebb ruhák után kérdezősködöm.
- Mit akarsz magaddal kezdeni?
- Fogalmam sincs. Az érettségiket letettem kettesekre, de egy egyetem se vesz fel. Meg nem is akarok tovább tanulni. – Enikő a hétvégéket hűen velem töltötte. Sőt hétköznapokon is meglátogattam, és amíg ő tanul addig én ettem, meg a neten nézegettem, hogy kivel mi is lett.

- Ilyen alkattal még topmodell is lehetsz. Hízol tíz kilót és simán. – Eszti csak viccelt, de Enikővel összenéztünk és felgyullad, az a villanykörte tudjátok…
- Tegnap kaptam hírlevelet… U, basszus kitöröltem… Nem megvan!

- Mi mi? – Eszti lemaradt, Ildi viszont elmagyarázta neki, amíg mi Encivel összedugva a fejünket olvastuk a hírlevelet.

- D.H.B. modell’s – olvasta fel Enci.

- Megpróbálod? Két heted van felkészülni?

- Próbáld! – Zsani teljesen belelkesedett.

- Rendben!

Két hét… Két hét alatt lehet hízni, ha nem akarunk. Ha akarunk, akkor viszont egyre nehezebb. Minden nap más volt beosztva hozzám reggelizni, ebédelni, vacsorázni. Az önfeláldozás oltárán a lányok összesen híztak öt kilót én pedig épp, hogy hét kilót.

- Remélem nem lesz gáz… Még így is szörnyű hogy lógnak rólad az XXS-es ruhák is!- fintorgott Ildi.

- Szerintem egyre jobb! – próbált vidítani Peti.

- Ja, ja, ja. – értett egyet Ákos is.

- Jó napot kívánok! Kovách Zsófia vagyok.

- Jó napot kisasszony. Az elmélettel vagy a gyakorlattal kezdjük?

- Szerintem tök mindegy… Csak tartsunk szünetet, hogy újra tudja magát lőni. – egy vörös, inkább piros hajú negyvenes nő fantasztikus modorával adta elő ezt a monológot és meg kell hagyni fantasztikusan esett, minden bátorságom a béka segge alá esett.

- Ahogy a tisztelt zsűrinek jobb, nem kell szünet, mert már leszoktam, de köszönöm, hogy ilyen figyelmes… Kívánom, hogy az Ön gyermekével is essen meg ez a szituáció.

- Honnan veszi, hogy van gyermekem?

- Jaj, kérem, az ilyet fel lehet ismerni…- honnan tudom? Talán fél évig volt a lánya a dillerem cicája onnan…

- Kezdjük az elmélettel! – szólt közbe egy kedves arcú szépség.

- Rendben.

- Milyen iskolai végzettsége van?

- Érettségit idén tettem le.

- Gimnazista volt?

- Természetesen.

- Miért akar modell lenni? – és a többi unalmas kérdés. A gyakorlat vicces volt. Járnom kellett, összeválogatni egy-egy szettet egy konferenciára és egy „fehér-partira”, sminkelnem és időre öltöznöm. Vicces volt valóban. Felvettek.

Az épület előtt álltam és vártam, hogy Ákos eljöjjön értem, amikor a vörös nő odajött, kint cigizett.

- Tegezhetem? Akkor maga is tegezhet engem. – maga…cöh.

- Rendben! Zsófi vagyok!

- Zsuzsa. Mondd, ismered a lányom?

- Igen, fél éve találkoztam vele.

- Együtt van még Atissal?

- Igen. – szomorúan egymásra néztünk.

- Sajnálom mennem, kell. Kedden találkozunk?

- O, igen! A hajad!

- Szia!

- Szia!

Beültem a kocsiba és vidáman mindent elmeséltem Ákosnak. Ő mosolygott a sok beszédemen és néha rám pillantott.
- Untatlak ugye?- kérdeztem, amikor már fél órája csak meséltem és meséltem. Egy dugóban araszoltunk.
- Nem, csak nézem, hogy mennyire megváltoztál.
- Valóban?
- Igen, egyre Zsófisabb vagy.

- Köszönöm. Figyelj, Ákos én sajnálom, hogy hetedikben úgy lett vége…
- Se gáz. Meg tudlak érteni.
- Tényleg?
- Nem, de az óta is próbálkozom vele!

-  Akkor jó próbálkozást!

Kedden pontosan érkeztem, mégis Zsuzsa arrogánsabb nem is lehetett volna. A hajam először is nem túl szép kifejezésekkel illette, de amikor megérkezett az a kedves pasi, mint kiderült a nagy-nagy főnök, rögtön nagyon kedves lett.

- Még be sem mutatkoztam. Szabó Máté vagyok. – eléggé jó képű és milyen kedves! Tiszta szerencsés lehet a csaja!

- Kovách Zsófia.
- Tudom. – elmosolyodott majd szemügyre vette a bal kezemben tartott színskálát.

- Mit szólnál egy kis méz-szőkéhez?
- Nem is tudom… Régebben szőke voltam, de igazándiból annak már 7 éve.

- A fekete nem túl szerencsés, főleg a fehér bőrödhöz.
- Akkor legyen. - sóhajtottam. Kezdek lassan rájönni, hogy ez a modellkedés mennyi áldozattal fog járni.

- Zsuzsa behoznád, kérlek a másik palettád is?
- Persze. – a gyilkos tekintetéről jobb nem is beszélni.

- Figyelj, Zsófi, tegezhetlek ugye? – bólintottam. – Ne, foglalkozz Zsuzsival. Tudod neki a lánya az elődöd volt, csak hát szegénykém kicsit bedrogozódott, ne mindenkinek sikerül feljönnie ám!

- Tudom, de Ön közel se látott olyanokat, mint én.
- Elhiszem. És kérlek, tegezz! Nos, akkor jó festegetést. Más fél óra múlva jövök!

- Rendben. Milyen szőke? Méz?

- Természetesen.

Új haj… új állás… új élet. Nem értem az embereket? Mért a külső alapján ítélkeznek? Igaz a fekete lenőtt hajammal nem lehettem egy bizalomgerjesztő, de ezzel a méz-szőke micsodával, sokkal több bizalmat kapok, mint előtte. Előtte örültem, ha kiszolgáltak valahol, most meg már mosolyognak is. Nem értem az emberi elmét. Lehet ez sors fintora? Régen mi sem voltunk jobbak. Mindenkit össze-vissza megszóltunk a ruhájuk miatt, most meg… Azok az osztálytársaim, akiket anno csúnyán kicsináltam a jogra, az orvosira járnak én meg? Én meg elkezdek felnőni. 19 évesen. Gratulálok Zsófika!