Barátok után kutatva

Nem érzékeltem semmit. Szálltam, élveztem, hogy nem érzem a fájdalmat és a hiányt, amit minden ember érez, amikor egyedül van. Kicsit azért éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok, de nem foglalkoztam vele. Inkább csak a repülésre… a magasra, koncentráltam…

Az idő nem várt be… szállt…nélkülem. Rájöttem, hogy vége. Megöregedtem. Vége a felelőtlen buliknak. Vége a repülésnek. És vége minden barátomnak. Nincs senkim. Teljesen egyedül vagyok. Erre sosem gondoltam a 19.-dik születésnapomig. Akkor jöttem rá, amikor senki nem küldött sms-t, hogy boldog születésnapot vagy valami hasonló szöveget. Egyszerűen rossz volt. Természetes, hogy az ember örülne egy-két szép szónak… Én is örültem volna. Eszembe jutott a 13.-dik születésnapom, többi nem is juthat eszembe, hisz az elmúlt pár évet csak a révületben éltem le a diller „barátaimmal”, akkor boldog voltam. A szüleim még hittek bennem. Azon az őszön kezdtem a középiskolát, mi voltunk a legjobb hat peres osztály, eszembe jutott a szecskabál, az osztállyal közös túrázások. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott Ákos. Ő volt az én nagy szerelmem. Azt hiszem most Szegedre jár iskolába. Nem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy csináltam, de letettem az érettségit, igaz addigra senki sem szólt hozzám, eléggé megutáltak addigra. Belelapoztam a telefonom névjegyzékébe. Ahogy néztem kit tudnék felhívni megakadt a szemem a régi nagy barátnőm, Enikő, nevén a szemem.
- Haló? Zsófi? Te vagy?
- Enikő…
- Zsófi? Minden rendben?
- Igen… csak felhívtalak… Hiányoztál. – rájöttem, hogy ő hiányzott. Őt volt a legnehezebb elvesztenem.

- Átjössz?
- Ha akarod.
- Gyere. Tudod még, hogy merre van az út?! – viccelődött. Persze neki nem tűnt fel, hogy én nem vagyok. De nekem igenis feltűnt, igaz most, hogy ő nincs és ez fájt nagyon ilyen sokáig.

- Szia.
- Heló! Huh, de jól nézel ki!
- Köszönöm. Az igaz. A banketthez képest csak jobban tudok kinézni. – szomorúan összemosolyogtunk.
- Gyere. Pont itt vannak páran a régi bandából.
- Ó, valóban? Zavarok?
- Dehogy! Örülünk, hogy visszatértél!
- Sziasztok! – félénken léptem be. Furcsa volt felismerni régi barátaimat. Zsanett, Eszti, Ildi, Peti és… Ákos.
- Szia…- meglepetten néztek rám.
- Zsófi… emlékeztek rá?!
- Persze…Eléggé karakteres az arca…és a bankett…khm. – Peti ezek szerint nem felejt.
- Figyeljetek… Én sajnálom, hogy eltűntem… és hogy olyan voltam… De valahogy rossz lett hirtelen a társaság, és ezt csak most vettem észre, amikor mindenkit elvesztettem.
- Se gáz. Már vártunk.
- Tessék?!
- Tudod milyen nap van! – persze Enikő tudom. Megöregedtem. Brr…
- Igen, tudom…- elhúztam a szám és lehuppantam Ildi mellé a kanapéba.
- Boldog szülinapot!- Zsanett lépett be a szobába egy csoki tortával.
- Uh! Köszi skacok!

- Ugyan már! Különben is rengeteget fogytál…
- Ezt most hagyjuk!- szólt bele Eszti.

- Köszönöm még egyszer!- búcsúzkodtam.

- Várj!- Ákos először szólított meg. – Egy házzal arrébb lakom, mint te. Én is megyek. Sziasztok! Majd holnap Peti!
- Várj, drágám!- micsoda?! ENIKŐ és PETI?!
- Hm? Holnap dél!
- Ja, igen!

- Na menjetek!

- Sziasztok!- búcsút intettem másodszorra is és egy szó nélkül elindultunk haza.
Nem sokat beszélgettünk. Én a Peti-Enikő pároson voltam fenn akadva, ő pedig azon, hogy ahhoz képest, hogy miket lőttem magamba az elmúlt években milyen jól vagyok és megkérdezte, hogy fáj- e. Nem értettem, hogy mi, de rámutatott, hogy a drogok hiánya. Elmondtam, hogy nem. Inkább csak az, hogy ilyen sokáig nem vettem észre, hogy ők, a barátaim, hiányoznak az életemből, és hogy nem is volt „tinédzser korom”.
- Lehet, hogy neked ez volt a tini-kori lázadásod. Nekem is volt.

- Tényleg? Mesélj!

- Én például a gyorsaságért megőrültem. Most már kezdem kinőni és visszatérni a kézihez.

- Értem. És a többieknek?
- Enikő barbi-szindrómában szenvedett, Eszti csak minden ellen lázongott,  Zsani végig bulizta a hétvégéket néha téged is látott, Ildi nem tanult és próbált pasizni, de sajnos nem nagyon jött össze, Peti pedig az a tipikus tanár-gyerek lázongást csinálta: szemtelen volt a tanárokkal és égette a szülőket.
- Értem. Akkor ti megúsztátok.

- Meg, de Zsaninak nem sok kellett, ahhoz hogy a te „szintedre” süllyedjen. Ne haragudj, de csak így tudom kifejezni magam.

- Se gáz. Értem.

- Nos én itt lakom.
- Jól van. Jó éjszakát!

- Neked is!

Rájöttem, hogy a barátok a minden, a bulizás, a saját örömöm a semmi. Ha nincs egy barátod se, akkor senki vagy. Ha van egy igaz barátod akkor teljes vagy. Ha több barátod van, de nem igazak akkor megint csak senki vagy. Egy vagy két igaz barátod lehet. De öt-hat nem. Az lehetetlen.

Szeretném azt hinni, hogy megint lóghatok velük. Megint nem lehet olyan, mint régen, de legalább a barátság szót elmondhassam, amikor róluk beszélek.